Ha van egy problémánk, akkor már egy ideje rágódunk azon, hogy segítséget kérünk annak a megoldására. Pl.: Régebben fájt a fogam. Először még nem nagyon, akkor bevillant, hogy el kellene majd mennem a fogorvoshoz, de még most nincs igazán kedvem hozzá. Aztán már minden nap fájt, nem csak akkor, amikor hideget ettem. Egyre nőtt bennem a vágy, hogy ennek véget kell vetni. De féltem. Ki ne félne a fogorvostól? Aztán egyik este annyira fájt, hogy aludni sem bírtam, a fájdalomcsillapító nem hatott. Nincs mese, most már biztosan fogorvoshoz kell menni. Emlékszem a kocsiban ülve volt pillanat, hogy arra gondoltam, ááá ez nem is fáj... de amikor újra belém nyilalt az az éles fájdalom, kétség sem fért hozzá, hogy ide orvos kell. Az érzéstelenítő beadása után láttam csak, hogy milyen az élet e nélkül a hasító fájdalom nélkül. Azóta, ha a legkisebb repedés, fájdalom megjelenik rohanok az orvosomhoz. Jobb a bajt megelőzni.

 

A pszichológussal való kölcsönös munka is valahogy így kezdődik. Vannak olyan kliensek, akikkel csak akkor találkozom, amikor már "ég a ház" és tűzoltást kérnek, amikor annyira fáj, hogy az elviselhetetlen. És vannak olyan, akik már megtapasztalták, hogy milyen gyógyító ereje lehet egy beszélgetésnek.

Ezért a "dívány másik oldalán" az első kérdés általában az, hogy miért pont most kér segítséget?